"A befejezés pedig önkényes és ironikus itt: mindegyik dialógusban - és Szókratész egész életében. Fel van vetve egy kérdés, és elmélyítve addig, amíg a kérdések kérdése lesz belőle, és akkor nyíltan marad, és kívülről, a realitásból, aminek semmi köze sincs sem a kédéshez, se ahhoz, ami felelet-lehetőségként új kérdést hoz szembe vele, jön valami, és félbeszakít mindent. És ez a félbeszakítás nem vég, mert nem belülről jött, és a legmélyebb vég, mert belülről nem jöhet befejezés sohasem. [...] A halál nem számít, a halál fogalmakkal meg nem fogható valami, a halál kívülről szakítja meg a nagy dialógust, az egyetlen igazi valóságot. [...] És minden durva megszakítást csak humorral lehet nézni, mert oly kevés köze van ahhoz, amit megszakít, azért pedig méginkább, mert olyan mélyen az életet jelképezi, hogy ami lényeges, azt mindig valami efféle és így szakítja félbe...
...És Szókratész - ugyanebben a beszélgetésben - kimondja a hozzá hasonló emberek örök ideálját [...] hogy ugyanannak az embernek kell írnia a tragédiákat és komédiákat. Hogy szempont dolga a tragédia és komédia...
(Levél a "kísérlet"-ről. Levél Popper Leónak)
